Ez a kiruccanás több szempontból is úttörő vállalkozás számomra. Például még soha életemben nem jártam Franciaországban. Külföldre sem mentem még egyedül, és ilyen hosszú időre nem voltam még távol az otthonomtól. (Bár a diplomírás és záróvizsga idején voltak durva állapotok ) És a címből kitalálható, hogy még sosem utaztam utasszállító repülővel. Most ez is megdőlt, 25 és fél évig bírtam.

Egyből duplán dőlt meg a dolog, mivel nincs közvetlen járat Budapest és Nizza között. Az átszállási pont adott volt, Münchenben kellett másik gépre szállni, viszont a társaságok között választhattam, jófej volt a cég. Egyik lehetőség a Sky Europe (fapados) & Brussels Air párosítás volt. Hátránya, hogy Münchenben is be kell csekkolni a csomagokat, és hogy fapaddal kell eljutni odáig, előnye, hogy … Ja, nem volt előnye, épp ezért jöttem inkább duplán Lufthansával. Budapestről például ezzel a géppel indultam:

Az előző heti jól megérdemelt szabadságról hazafelé jövet ugyan hallottam olyasmit a rádióban, hogy a Lufthansa csődbe akar menni, plusz még sztrájkolnak is a dolgozók, de múlt vasárnapra valahogy befogták a szájukat, szóval nem volt gond.

A reptérre a Ladával mentem ki Bogi és Zoli kíséretében. Mivel Ferihegy 2-n vagy 15 éve voltam utoljára, és azt sem tudtam, hogy mi hogy megy ilyenkor, jó előre kiértünk, csepp 2 óra 15 perccel a felszállás előtt. Ami nem volt hülyeség, mert mint utóbb kiderült, valamikor később balaset volt a gyorsforgalmin, úgyhogy biztos volt olyan, aki megszívta a dolgot. Egyébként nem nagy kunszt az egész, ami kérdés felmerülhetett, azt megválaszolták a reptér kedves hölgy alkalmazottai. Persze az aggódó nagyanyai telefon nem maradhatott el, és századszorra is megerősítettem korábbi állításomat, miszerint angolul kell majd beszélni.

Az indulási idő közeledtével nekiindultam a kapunak, és a vártam a gyomorátvizsgálást, meg orrüreg-átvilágítást, de nem volt ilyen, csak a laptopot kellett kivenni a táskájából, meg kipakolni a zsebeimet, nadrágszíjat levenni, és így átmenni a mágneskapun, majd a másik végén mindent visszapakolni, felvenni. De biztos, hogy jól jártam, mert az előttem álló nő kénytelen volt levenni a csizmáját is, és őt még detektorral is megnézték.

Ezután már csak a jegyellenőrzés választott el attól, hogy felszálljak a gépre, ami 12:50 felé meg is történt. Balga módon, illetve rutintalanságból, valamint a szoftver nem ismerete miatt (és egy adag vaksiság is bejátszott) nem az ablak mellé foglaltam a jegyet, ezért a mellettem ülő legnagyobb örömére rajta keresztül próbáltam kémlelni kifelé. A pilóta megfékezte, feltette valami nagy fordulatra, nekieresztette, majd felhúzta. 20 mp múlva már csak szürkeséget lehetett látni, aztán további 2 perc emelkedés után a felhők fölé kerültünk. Ez volt talán a legnagyobb élmény. Tiszta kék ég, szikrázó napsütés, lefelé meg vattatenger. Talán 20 perc telt el, épp csak megettem a jelzésértékü szendvicset a 1.5 dl almalével, amikor már az Alpok havas vonulatait láttam lefelé nézve. A gépben nem volt semmi érdekes, csak a stewardessek. Ők olyan jó, hogy vannak. Nélkülük is simán elmenne a gép, a másodpilóta is kioszthatná a két falat szendvicset, de olyan jó rájuk nézni, hogy nagyon. Állandóan mosolyognak, szépek, és kaját osztanak.

Münchenbe érve megpróbáltam netezni a reptéri WiFivel, de fizetős volt, úgyhogy unatkoztam egyet 15:25-ig. A második gépen is nyakmeresztgetés várt rám, ha látni akartam valamit, ezúttal egy vietnámi csajszi bánta a dolgot. Mondjuk nem nagyon láttam semmit, mert ez a gép az ablaksor felett hordta a szárnyát, ráadásul a hajtómű is az én sorom ablaka mellett volt. Mindenesetre a lányt idegesíthettem, mert egy már Nizzához közeli kinézésem alkalmával eleresztett egy galambocskát, ami sürgős meghátrálásra késztetett. Hogy is mondjam… más, mint a magyar. Nem ajánlom senkinek, illúzióromboló

A nizzai repteret a tengerre építették, valami mesterséges félsziget az egész, és az Alpok miatt a gépnek először ki kell menni a víz fölé, majd ott megfordulni, hogy okosan le tudjon ereszkedni. Nem csúnya, az biztos. Kicsit durván rakta le a gépet Herr Fritz, de sikerült, és az a lényeg. A beton közepén álltunk meg, egy busz vitt tovább az épülethez, ahol felvettem a csomagjaimat, és elindultam kifelé, ahol Sági kolléga már várt.

Aznap este még bevettem a szállást is, de erről majd később.